Nem, nem azért kezdtem el futni, mert fogyni akartam. Azért kezdtem el futni, mert a futásnál utálatosabb dolgot a világon nem tudtam elképzelni. Mindig arra gondoltam, hogy ki az a hülye, aki csak úgy fut sok-sok kilométert. Ezen csoportba tartozott apu is és egy nagyon jó barátnőm is - az utóbbit meg tudtam indokolni a fogyással, de igazándiból számomra nem volt elég indok ez sem. Szimplán és egyszerűen azt gondoltam, futni annyit kell, hogy a labdával te legyél a leggyorsabb a pályán.
Ha már futás: kizárólag rövid táv és semmi más. És azt veszett gyorsan. A kézilabda és kosáredzéseken rendszeresen én voltam a leggyorsabb a gyilkos futásoknál. (Negyedpálya vissza, félpálya vissza, háromnegyed pálya vissza, és a végéig). Muszáj volt, mert aki a végén végzett ezeknek a futásoknak, az mehetett róni a hosszú köröket a focipálya körül. Na én ezt nem és nem és nem. (most ha belegondolok, lehet én is futottam annyit, mint a többiek, csak éppen csupa gyors szakasszal)
Aztán egyszercsak úgy éreztem, hogy el kell kezdjek futni, mert egy csomóan szeretik, én meg nagyon-nagyon-nagyon utálom, de biztosan van benne valami jó. Akkoriban szükségem volt arra, hogy kilépjek a komfortzónámból, amire kiváló megoldásnak tűnt, hogy olyasmit csináljak, amit utálok. Egyéb verzióként a tériszonyomból kifolyólag a bungee jumping vagy az ejtőernyőzés jöhetett volna szóba, de ezekről nagyon gyorsan letettem. Azért elolvastam egy edzéstervet, biztos, ami biztos :) Kb. 3 hét alatt túljutottam a 12 hetes terv 2/3-án - és aztán jött egy női futás 3,2 km-re, majd az a már említett K&H maratonváltó.
Bár - edzés közben, de versenyeken is vannak olyan pillanatok, amikor úgy érzem nem vagyok normális, hogy ezt csinálom, hiszen ebben semmi jó nincs, messze a vége, lassú vagyok blablabla. Aztán elérem a célom, és tudom, hogy megint és újra el fogok indulni :) Közben rájöttem, hogy futni jó.