2012 június 10: 19. K&H olimpiai maraton és félmaraton váltó, Budapest
Egy évvel életem első futóversenye (a 18. K&H) után újra a rajtban maratonváltóban... így történt:

Állok a váltózónában, kezemben egy pohár vízzel. Nézem az órát, lassan itt az idő. Végül Andrea feltűnik a kanyarban - én átbújok a szalag alatt, a fejemre öntöm a pohár tartalmát, úgy várom. Megérkezik: "akkkkkora PB-t futottaaam!!!" - vele örülök, talán puszit is adok, elveszem a váltóbotot, a kezébe nyomom az üres poharat (később nem értette, azt hitte szegény hogy vizet vittem neki...) és elindulok. Ha a köd nem lenne teljes, a fejemről csordogáló víz tovább lágyítja a képet amit látok. Elindulok, valahogy még meghallom ahogy Andrea leállítja az óráját, erről eszembe jut hogy nekem meg el kellene indítani, úgy is teszek.

Elhúzok a hangosan szurkoló-sikongató zöldpólós DK-sok mellett, ez további erőt ad. Kiérek a múzeum mellől, hosszú, elnyújtott léptekkel futok. Tudom hogy ez sok lesz, de nézem az órát, a pulzusom csak lassan emelkedik. Furcsa. Pittyen az óra, 1km. 4:28 ... úristen, és a pulzusom épp hogy csak átlépte a 170-et. Soha nem futottam ilyen gyorsan. Hülye vagy, akkora barom vagy, elfutod az első kilométeren... Majd meglátod, lassan emelkedik a pulzusod, de nem fog megállni és a Margit hídig se jutsz el. Odafele. Lassíts. Lépj kisebbeket. Lassíts. Ez az, a pulzus megáll 175-nél. Így "jó", bár még nagyon sok van hátra. 3 és fél ment ennyivel, de ez a duplája.

Pittyen az óra, 2km. 5:16. Ez még mindig brutálisan gyors... próbálom lassabb futók tempóját felvenni, futni mögöttük, de valahogy nem találom az ideális nyulat, vagy sokkal gyorsabbak, vagy utolérem őket. Szemben feltűnnek az első DK-sok, kiabálunk, ahol tudunk, pacsizunk. Nem emlékszem hogy ott kikkel találkoztam, de sokszor üdvözöltük egymást. Edit, Zsuzsi állnak a rakparton, fennhangon szurkolnak, bíztatnak. Ez mind erőt ad.
Kell is, hirtelen kezd elfogyni a kezdeti lendület. Lassíts, lassíts... ha nem lassítasz, meg kell állnod. Basszus, ez a rakpart észak fele emelkedik. De ez végülis jó hír, akkor délnek lejteni fog ... elérjük végre az északi fordítót, innentől kicsit könnyebb. Szembe újabb DK-sok, Zsuzsi, Edit, Saci (néni) beszélget valakivel.

Igazából meg is állhatnék. Simán belegyalogolhatsz, nem szégyen az!
Nem képzeled hogy megállsz! Irány tovább, ott a Margit híd, majd a frissítőpontnál sétálhatsz!

Érzem ahogy az utolsó csepp víz is elpárolog a fejemről, egy furcsa érzés önt el, mintha egy forró koronát tett volna valaki a fejemre, egy jól meghatározható sávban érzem ahogy a sugárzom a hőt a sapka alá.

Kezd iszonyatosan meleg lenni. Meg kéne állni. Dehogy állsz meg!

Pittyen a Garmin, 3 km. Mindjárt a felénél vagyunk. A pulzusom még mindig stabilan 174-175. Kicsit örülök hogy sikerül tartani a tervet ... de nem tudom hogy bírni fogom-e végig. Utolérem K. Andit, mellette végre nyugodtan futhatok. Picit lassabb nálam, na persze, neki ez már a harmadik köre. Tökéletes, mellette maradok, pár másodpercig észre sem vesz aztán ráköszönök. Nem tudom hogy beszéltünk-e... csak megyek. Megállni most már szégyen lenne (köszi Andi :-)), és mindjárt elérjük a párakaput. Onnantól meg pár méter csak a frissítés. Odaérünk, de annyira lájtos a kapu, hogy megállok egy pillanatra, hadd ázzak. Andi meglök, azt hittem viccből próbál tovább lökni... (később kiderül hogy nem, csak nem égett a féklámpám és belémszaladt... bocsi Andi :-)). Továbbhaladunk a frissítőpont felé, ott elválnak az útjaink. Keszthelyen már bevált, két pohár vizet kérek - egy a fejemre, a másikat gyaloglás közben elkortyolom hogy ne nyeljek félre ahogy tavaly. A pulzusom kifejezetten kellemes szintre esik vissza, erőt kapok, indulok tovább.

Újabb DK-sok jönnek szembe, hajrázok néha, pacsizunk - ez is nagyon nagy erőt ad nekem -, ismerősök, ismeretlenek szurkolnak a pálya széléről. Igyekszem megköszönni nekik. Rájövök hogy valami zavar, hát persze, a váltóbot, nem így szoktam tartani a kezemet, ez is felesleges energia. A karom alá veszem a botot mint valami árnyharcos tőrt és így futok tovább - hurrá, ezt a problémát is megoldottam. És mindjárt ott a Lánchíd!
Utolérem Sza Kri Artot és G.-éket (Krisz Katit kísérte, Andi velük futott, időnként picit előreszaladt). Üdvözöljük egymást, de már el is értük a hidat.

Pohár víz a fejemre, pohár víz az arcomba. Mire kiérek a híd árnyéka alól, újra rendben vagyok, mehetünk tovább. A fordító után indulok el igazán újra, elköszönök Krisztől és a hölgyektől és nekifutok az utolsó etapnak.
Ráköszönök a szemben érkező Verára, bíztatom. Látom Zolit is, utolsó köre, rajta azért látszik rendesen. Nincs energiám rákiabálni...

Tovább, tovább, bőven túl vagyunk az 5km-en, most már nem állunk meg. Hallgatom a többi futót. Valaki a hátam mögött: "látod, ez az amit mondtam, az adrenalin. máskor ennyinél már..." - mosolyogva bólogatok magamban.

Emel a térd, mi ez a minimál repülőfázis?
Hú de rohadt vicces srácok vannak a BSI-nél, tényleg, mekkora poén már a 6. kilométer végén felvezetni a mezőnyt a rakpart felhajtóra hogy aztán a túloldalon lemehessünk...

De a púp tetején van a legtöbb szurkoló, erőt adnak ők is. Emelkedőnek lassítok picit, vigyázok a pulzusomra, hogy aztán a lejtőn visszanyerjem a lendületet. Már csak egy rövid szakasz, az utolsó felhajtón megint lassítok picit, még be is kell érni, de most már tudom hogy jó lesz ez, nagyon. Eggyel több kanyar van a befutóig mint számítottam rá, de az már nem számít, itt vagyok, vége. Elrohanok a váltózónáig, ahol nem vár senki... körbenézek, vigyorogva kiabálom hogy "helóhelóheló", látom ahogy Kata felkapja a fejét és rohan váltani. Nem vártak még vagy két percig.

Ennél nem kell több... sikerült meglepetést okoznom :-)

... aztán ... aztán nem emlékszem. Filmszakadás, a következő hogy valahol találkozom Andreával és örülünk egymásnak :-)

EZ KURVAJÓVOLT.