Futok. Én.

2011.12.12. 10:24 :: mICK

m01.jpgLassan másfél évtized óta úgy voltam vele, ahogy azt mondani szokták, hogy a villamos után se, inkább megvárom a következőt. Aki nálam jobban utálta a futást, az hazudik vagy nem megengedett külső segítséget vesz igénybe.

Szúró fájdalom rémlik fel az oldalamban. Szakközépiskolai testnevelés órák jutnak eszembe, amikor a TF-en frissen végzett Kovács bá’ hajtott minket körbe-körbe az iskola udvarában. Nincs harag, de azt hittem, hogy egy életre megutáltam a futást. Amellett, hogy fárasztó, még unalmas is, és az út szélén állók szimplán hülyének nézik az embert. Itt a XXI. század, a technika, a motorizáció százada. Ha jobban megnézzük, az értelmesebbek már párszáz éve is lovat vettek igénybe a helyváltoztatáshoz...

Aztán idén januárban valami átkattant bennem (megesik ez néha). Síelésre készültünk, és felmerült, hogy szükség lenne azért valami szárazedzésre. Meg amúgy is rám fér. No de mégis, mit lehet csinálni januárban? Hirtelen felindulásból (ez is megesik néha) beruháztunk egy egyszerű futópadra. Nincs kifogás: erre bármikor fel lehet szállni, nem esik az eső, nem fúj a szél, ráadásul ha már megvettük, nagyon ciki lenne ha kihasználatlanul állna a sarokban. A Párom még egy feltételt kötött ahhoz, hogy hagyjon futni: csakis futócipőben – így beruháztunk arra is. Eddig könnyen ment.

Letöltöttem az Első öt kilométerem edzéstervet, és egy (na jó, két) perc futás, egy perc séta formájában elkezdtem végigcsinálni. Kütyü- és technológia mániás vagyok, az első perctől sokrétű statisztikák segítettek abban, hogy elhiggyem a változást. A terv bejött, hétről-hétre szépen haladtam az edzéstervvel. Megízleltem milyen az, amikor újra és újra legyőzöm önmagam. Márciustól kimerészkedtem a szabadba – rájöttem, hogy az út szélén állók két dolgot gondolhatnak: vagy irigykednek, mert ők még nem vették rá magukat, hogy sportoljanak, pedig valahol belül érzik hogy erre mindenkinek szüksége lenne; vagy elismerően bólintanak, mert ők is jártak az először-nyilvánosan-sportolók cipőjében. Azóta nem futottam a futópadon. Célját beteljesítette, nyugodjék békében.

Az áprilisi K&H maratonváltó volt az első nyilvános megmérettetés. Egy nagyszerű csapatban belekóstoltam a futás valódi ízébe, a versenyek semmihez sem hasonlítható hangulatába... és itt végleg elvesztem. Azóta többszáz kilométert futottam, megismertem egy tucat nagyszerű embert, és most itt vagyok hogy meséljek, és rávegyelek Téged is, hogy fuss velünk. Nem számít, hogy mennyire vagy gyors: a cél nem más futók, hanem önmagad legyőzése.

No meg a Záróbuszé. De erről majd később... :-)

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://fusscsiga.blog.hu/api/trackback/id/tr173457314

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.

Mottó

"It's very hard in the beginning to understand that the whole idea is not to beat the other runners. Eventually you learn that the competition is against the little voice inside you that wants you to quit." - George A. Sheehan

Friss topikok

Utolsó kommentek